2016. február 4., csütörtök

Az első órák otthon



Itthon Otthon: A kórházban eltöltött napok után nehéz volt az átállás?

Freja: Nagyon! Az ottani napi rutint itt csak nyomokban vélem felfedezni. Meg a társaság is megcsappant. Műszakátadás sincs. Elég fura.




Itthon Otthon: A hangsúlyból ítélve nem volt döccenőmetes a hazatérés.

Freja: Nem. Határozottan NEM volt döccenőmentes. A hazatérésről meg csak annyit, hogy inkább idetevés, meg odatevés. Nekem ott kell jól ellennem, ahová letesznek. És ha hangot adok, akkor biztos valami extra macera van velem, pedig a felnőtteknek sincs kedvük akárhová leülni. De nekem bárhol meg kell, hogy feleljen, hogy leraknak és nézhetem a plafont. Nem is értem. Szóval hazahoztak, anya lerakott és aztán kiült az arcára a kérdés, hogy most mihez kezdjenek velem? Látszott, hogy ezeket a pillanatokat előtte nem játszotta le gondolatban.

Itthon Otthon: Mi volt a legnagyobb váltás?

Freja: Talán a rutinos, mosolygós nővérek után anya gyűrött képe a pelenkázó felett. Vártam, hogy mi lesz, de csak hosszú matatást érzékeltem. Nem bírom az ilyesmit cérnával, azért ennél többet vártam attól akinek három unokahúga van, és abból kettőt pelenkázott is.

Itthon Otthon: Talán ő is azt hitte jobban megy majd neki.

Freja: Igen, remélte, hogy előjönnek az emlékek. Jelentem, nála nem jöttek elő, ez nem olyan, mint a biciklizés. Sajnos újra kellett tanulnia. A kártyajátékokkal is ez van. A römin kívül egyszerűen egyiket sem képes megjegyezni. Mindig át kell ismételni mindet.

Itthon Otthon: Adja magát a kérdés, hogy hogyan lehet akkor ez elejét átvészelni.

Freja: Részemről végtelen türelemmel, a részükről pedig útmutatással. Be kell állítani a rutint, mint a gyógyszer adagot. Jött a mama és anyát újrakalibrálta. Aztán mikor működött, mint aki jól végezte dolgát, tovább ment. Anya, meg mint valami droid, gépiesen csinálta a dolgát.

Itthon Otthon: Ennyi?

Freja: Igen, ennyi. De már én is hallottam szülőkről, akiknek ez magától is megy. (Kikerekedik a szeme, közelebb hajol) Állítólag léteznek.